hella lestal

A multiexpoziciós fotográfia mint olyan kezedetben a tekintetben foglalkoztatott, hogy napjainkban az analóg technikával készitett kép miképpen lehet a digitalis technika mellett új utak platformja. Korábbi képeim tehát ezzel, a több expizicióval "ellőtt" technikával készültek szürkeárnyalatos filmre.

A karantén okozta korlátozas azonban az eddig elsajátított analóg technika digitális újragondolását hozta el képeim megalkotásához, majd idővel kardinális szerepet kezdtek el betölteni az alkotási folymtomban a színek is. Az itt latható szelekciót is nem a kronológia, hanem az adott fotók színbeli tónusa szervezte.

Kezdetben az analóg technika " sötét kontra világos", azaz minden sötét részt egy világos fed fel, alapon szerkesztettem meg manuálisan a rendelkezésemre álló gyűjteményből a képeimet. Idővel azonban sokkal jobban kezdtek izgatni a felvillanó struktúrák és az, hogy ezeknek mely másik fényképen lelhető fel a folytatása; így egyfajta képi labirintust kívantam létrehozni, mely egy futóbb pillantással nem tárhato fel.

Fontosnak tartottam, hogy a képi rejtvények központi figuráit csak a hozzájuk köthető barátok, ingóságok és eseményrögzületek vegyék körül, lévén hogy a digigitálisan létrehozott multiexpozíciós képek alapjául szolgáló archívum a sajátom.

Mindegyik apró szekció kapott egy összefogaló címet - részben azért is, hogy ne csak a színbéli vizuális harmónia legyen az egyetlen összekapcsoló kapaszkodási pont -, mely részben segít a tájékozódásban azoknak is, akik megtalálják magukat és azokank is, akik szeretnék megfejteni az apróbb történések lenyomatait.

Illetve itt pár kép eréjeig eljátszottam azzal, hogy nem az "újrafűzős technikát" - a korábbi analóg képeim is így készultek - alkalmazom, hanem ugyanazon képet "exponálom" egymásra.

Az ötlet onnan jött, hogy szerettem volna kipróbalni milyen látványvilágot teremet, ha megismetlem a legelső camera obscuraval készült képeimnél alakamazaott módszert. Ott szintén egy képen rögzítettem egy teljes cselekménysort azzal, hogy poziciót vagy helyet változtattam a több percig tartó expozicio közben.

Emellett megszólított magánál a digitális szerekesztésnél is a "multiply" - sokszorosítás, szorzás - effect neve; hiszen részben ennek segítségével hívtam életre post mortem mostani képeim.

Ezeknek a festékörvényeknek létrejöttét pusztán a látványuk nyújtotta élvezet inspirálta.

Elsősorban zenék alá helyezhető vizuálként képzeltem el őket, azonban később a 'multiexpozíciós' videóimban is felhasználtam párat.

Március 16.

Nyilván már én is unom, hogy valahogy a velem valo beszélgetések ide futank ki. Vagy arra, hogy velem valami történt, ami miatt most ilyen vagyok.
Tudom, hogy petrezselyem van a fogam között. Mármint abban az értelemben, hogy mindenki látja, hogy van valami hiba, de csak a barátok azok, akik szólnak is. Kicsit attól tartok, az ott nem petrezselyem hanem egy lyuk. Vagy egynesen egy hiányzó fog!
Elmentem kezeltetni magam, kijöttem és érzem, hogy minenki azt várja tőlem, hogy működjek, hisz egy "pimp my ride" intézményben voltam.
Erre tessék: még felkelni sem tudok délelőtt.

Március 23.

Elképesztő, hogy itthon vagyok és mégis minden olyan, mint amilyen akkor lenne, ha nem lenne ez a tilalom. Felállt az online egyetem, megszűnt a munkahelyem, mindenki panikol, de én ugyanúgy érzem magam. Ebből arra következtetek, hogy az én szívem nem egy 'ragaszthatatlan szív', hanem egy megmozdíthatatlan szív. Bár lehet ez inkább az elmémre igaz, mert néha meg túlságosan is érzékenynek éreznek érzem magam. Mert az igazság az, hogy jobban félek találkozni emberekkel, mint attól, hogy kiüt a káosz és lassan mindenkit felzabál ez az újkori pestis. Inkabb csak engem vigyen el. Mert ahogy most vagyok az rémisztő. Egy falak nélküli medence. Úszni tudok, de nincs vége, nincsenek falai és így felukkan az igazi kérdés is eme víz alalól: fenntartható-e ez? És halak sincsenek, se ideillő növények. Csak én ebben a steril környezetben.

Április 6.

Szeretnék beszélni a boldogságról. Ez a mondat igazából Paul Auster New York trilógiájában hangzik el, meg persze egy csomo ember szájából nap mint nap, én mégis Austerhez kötöm már 2011 óta. Akkor érettségiztem le és akkor gondoltam azt, ha magam mögött hagyom az eddigi életem, akkor majd az újban nem fogom kialakítani a régi mintázatokat.
2014-ben már új nevem is volt: Hella. Többé már senkinek sem voltam Fanni. És most mégis ugyanott találom magam. Viszont a azt nem mondanám, hogy ugyanaz is vagyok. Mert azért mégis megváltoztam. Gyökeresen(?).

Mostanában, karantén ide vagy oda, sokat vagyok Zsofival,aki jelenleg két tragédia - a diplomája és a Bambival és Gergivel közösen létrehozandó, de a karantén miatt elmaradt kiállítása - között egy haramdikat lovagol meg. Az életét. Inkabb a múltját. Az életének a múltját feldolgozó részét. Ő a legszabadabb ember, akit valaha ismertem. Mégis néha meg vele is néhez együtt lennem. Mert még mellette is azt érzem, hogy fekete vak ló vagyok a sötétben.

Ahogy elterveztem: kapcsolódom. Mostanában nem jön házacskánkba sok keleti vendég.(A fennálló helyzetekre való tekintettel.) Csak Vera meg Samed és én üldögélünk a kanapén csendesen. Szeretném, hogy Verával megint olyan legyen, mint amilyen az Akácfa utcában volt, de tudom, hogy ez lehetetlen (már). Verának ott van Samed, én meg vagyok a Hella. Majd megoldom. Eddig is megoldottam, most is megfogom. Olyan nem volt még, hogy ne lett volna valahogy. Istenem! de utálom ezt a mondást. És mégis, most ebbe kapaszkodom.

Hétvégén Húsvét.

Április 13.

Húsvét hétfő van. Ez tavaly későbbre esett. Április végére. Emlekszem, elahatároztam, hogy soha többé nem megyek haza, majd beszippantott az OMDK kifejezetten derűs zaja és ugye utána Lipcse. Azt hiszem lipcsében tenyleg elveszítettem valami komoly reménybe csomagolt koloncot. Könnyebb lettem és üresebb. Persze innen írogatni ezekről már könnyű, de akkor igazán féltem. Jogosan.

De vajon hova tartott igazából a kaposvári és a lipcsei vonat?

Vajon tényleg minden péntek eltemet egy csütörtököt?

Nem szorongok többé. Elengedem magam és elengedem ezeket is.

(Egyébkent kaposváron találkoztam eloszor Zsófival. Ő két művel is benevezett a diákkonferencia döntőjébe. Hiába. Mondta ó, amikor megtudta, hogy az ezen feliratú versenyszám-szivacsait a kiállítás után egy takarítónő kibaszta a szemétbe.)

Április 20.

Nem tudom meséltem-e, megnyertem a jackspotot. Mivel nincs munkám, így a kamerára félretett pénzemből éldegélve arra már nem jutott keret, hogy egy terapeutával folytassam azt, amit Bent elkezdtem - plusz hullik a hajam -, így most beneveztem egy komolyabb meditációs kurzusra.Kicsit izgulok is, mivel legutóbb amikor ilyenen voltam 2018 eléjen, úgy meglazítottam a karmikus csomóimat, hogy máig iszom a levét... De most mit tehetnék még? Muszáj valamit kezdenem magammal, hogy jobb legyen, mert csak én tehetek arról, hogy hányadán áll velem az Élet.
Szabad akarok lenni.
Úgyhogy belevágok.

Április 25.

Jövő héten kezdődik a(z online) meditácios etap. Bennem nagy izgalmak, keszulesek. Azt érzem, valahol az Élet is készül énreám. Nem vagyok paranoiás, nincs üldöztetési mániám, ezért ezt inkább karmának nevezném, vagy nem tudom:
Ülok a buszon, szigaruan szajmaszkban, mire latom, hogy két külföldi, aki közel ül hozzám felém mutogat. Elekezd érdekelni a dolog, így kikapcsolom a zenét, de a fülhallgatómat nem veszem ki, nehogy leleplezzem magam. És mit mond az egyik remek ember a másiknak?
SHE`S DEAD INSIDE. És nevet. És találkozik a tekintetünk, amitől mind a hárman zavarba jövünk.
Komolyan? Ennyi önmunkával töltött nap, hónap után, ráadásul most hogy belecsapnék a lecsóba, még mindig ez az atmoszféra kísért ? ? ?

Május 1.

Hosszú egy hétvégének nézunk elébe. Nem mintha ez nekem számítana, hisz minden nap ugyanolyan szabadnap, mivel a gyari es hipermarketes melokat mellozom. Képtelen lennék megint visszaállni ezekbe a sorokba. Kimerültem.
Ebben a monotón csendben szorfozok magamban a szurke eg alatt.

Ezt a képet festettem utolsónak a pszichoterápiás központban. Ez volt a búcsú képem. Utáltam a művészetterápiát. Semmi nem zaklatott fel annyira, mint az, hogy festenem kell. Mintha még mindig létezne Panna. Mintha még mindig élne köztünk a kapcsolat. Vagy legalábbis létezene olyan valóság, amiben van olyan múlt, amiben vannak közös emlékeink.
De mindezt félretéve: hianyzik a szanatórium és az ott eltöltött három hónap. Olyan sok fény áradt ott reám mások által, annyi új arcát mutatta meg nekem az Élet, szóval ez is, mint sok más dolog, még mindig bennem rezonál.

A minap kimentünk Zsófival a Fiumei úti temetőbe, mivel ez itt van mellettunk. Eszméletlen volt. Egy percig sem aggódtam. Csak mi voltunk, a holtak, meg a járőrök.

Tényleg szeretnék szabad lenni.

Május 9.

Vége a szorgalmi időszaknak. Jövő héten már beadandókat kell küldeni. Én megis az interfész vizsgától félek a legjobban a világon. Sokat gondolkoztam ezen. Bevallom, még rá is meditáltam. Most nem megy ez. Nem tudok ezekkel a párhuzamos képmonológokkal foglalkozni. Nem tudok belőlük kikeveredni. Pedig én alkottam mindet. Olyanok, mint a Tihamér utcai villamosmegálló. Minden nap le kellett szállnom, de nem akartam róla tudomást venni.
Ha sikerül átvergődnöm magam rajat, ígérem, soha többé nem nézek hátra.

Zsófi elment haza Mátramindszentre. Megbeszéltük, hogy nem kommunikálunk. Most már biztos: a kapcsolatunk komplexebb lett, mint azt hittem volna. Ő most diplomázik én meg még mindig nem tudom, hogy jobban vagyok-e vagy csak a viharelőtti csendben ejtőzöm-e, így jobbanak láttuk egy darabig, legalábbis amíg vissza nem jön budapestre, nem beszélni.

Május 15.

Nem tudok aludni. Reggel meg nem tudok felkelni. Egyre ördögibb a kör. Lusta, léha alaknak érzem magam ettől. Mintha a bibliai tékozló fiú történetéből lennék megint az egyik barát szerepére osztva a babszakkörön.

Illetve ma van a Polett születésnapja. Átmentem hozzájuk, igaz csak harman voltunk, Polett, a barátja Tomival meg én. Már rég nevettem ilyen sokat. Most kifejezetten könnyebbnek érzem magam. Mintha mégis megmaradtak volna bizonyos képességeim. Bár Póla volt az ünnepelt egy csomó ruhát kaptam tőle, amik meglapő módon, S-es méretük ellenére, jók voltak rám.

Amióta csinálom a meditációs gyakorlatokat egyre többet álmodok az elmúlt nyolc évrol. Ebben az öntudatlan állapotban sokszor új színezetben látom a megtörténteket. Sokszor már felismerem az arcom, a testem, a termetem. Aztán felriadok. Mint mikor olyat álmodok, amit a valóságban sosem tennék meg. Mint például amikor egy indiai ferfi egy emeleteságyrol rám akart ugrani és én rémültemben felkaptam a földről a mankóját és azzal kezdtem el ütni, hogy el tudjak szaladni. Vagy mikor kiszakad velem együtt a paplanom is és kis pihékben elfújt a szél.

Szabad akarok lenni.

Május 17.

Több hónap után egyedül maradtam a házban. Félek. Saját démonaim bolyonganak a szobáink között. Ennek az elmúlt két évnek felszaggatott sebei.
Azt mondtak Bent, hogy nem azért van ennyi munkahelyem és csinálok ennyi mindent, mert erre szükségem van, hanem mert sokkal jobban félek attól, ami bennem van, Inkább hagyom, hogy kimerítsenek mások vagy visszaéljenek legyengült helyzetemmel. Magamra kell engednem őket.
20-án este lesz a halál meditácio, addig ki kell engednem magambol azt, ami ez alatt a folyamat alatt megakaszthatna.

Szabad akarok lenni.

Majus 21.

Azt hittem nem fogok tobbet irni, mert hogy vegleg elhagyom ezt a Foldet. Azert mentem bele ebbe a gyakorlatba, foleg igy egyedul, ugy hogy Veraek nincsenek itthon es csak ma jonnek haza, mert mondjuk igy, nagy remenyeket fuztem hozza. Vagy azt, hogy kilepek a testembol es folytaom onnan ahonnan ilyenkor kell, vagy hogy megszunnek az ongyilkos gonolatok a fejemben. Bevallom, az elsot jobban szerettem volna, mint az utobbit.
Elsore nem is sikerult, elszenderedtem. Masodikra mar keztem erezni a csendet. (Igen egy napon belul neki futottam 3x is.) A harmadik nem is tudom hany oran keresztul tartott, mert nem neztem az elotte levonel az idot.
Azt hittem olyan lesz, mint amilyen 2018. szeptember 1-jen volt. Hogy nem erzem a vegen mar egy vegtagomat sem es abban a tolcserszeru vizzel teli medenceben fogok lebegni, de nem ilyen volt. Nem jutattam el ilyen melyre, vagy pedig nem szenvedtem annyira, mint akkor vagy az azt melegelozo halalkozeli elmenyeim soran.

Azt ereztem, ha menni akarnek elmehetnek, de ugyan miert tennek ilyet, ha itt van ez az ajandek, ez a sajat elet, amit ugy alakithatok, ahogy szeretnek. Erezetem, ahogy korbe vesz az a fenyes melegseg, ami azoktol arad ram, akiknek fontos vagyok. Meglepett, hogy akadnak ilyen emberek. Nem szulettek a csaladomnak es megis az o lenyuk altal aradt ram a megtarto energia. Egy halo(zat) reszenek ereztem magam, de megis szabadnak.

Nem erzem ugy, hogy megvaltozott volna velem a vilag. Nem erzem magam konnyebbnek es megis valaminek kellett tortennie, mert bar meg mindig szorongok bizonyos helyzetekben (sokban) nagyon tudok orulni a barataimnak. Lehet ez a legszebb es legnagyobb csoda. A szal ami az Elethez kot.

Majus 25.

Egy csodas hetfo reggel. Jobbat nem is kivanhatnek. Tenyleg.

Probalok a jovore koncentralni, mint mi lesz a diploma utan, vagy hogyan lesz fedel a fejem folott, olyan, amiert nem kell havidijat fizetnem, csak rezsit.

Fura ez az eletkedv, mert az elkepzeleseimmel ellentetben nem all szemben azzal a borus hangulattal, ami peldaul a Tarr Bela filmekhez vonzott, fokent az 1999. augusztus 11-en Budaorson latottakhoz. (Napfogyatkozas volt.)

Már vége van. Vége kezd lenni. Elhagyja a hűvösség a végtagjaimat, fészkükről újra felröppennek a madarak, a fű megmozdul a pirkadat balzsamos fényében és bennem kezd újból lüktetni valami. Egy dallam? Egy érzés? Egy emlék? Nem tudom. Csak valami ahhoz hasonló, amit mindezek előtt éreztem. Egy részem valahol tudta, hogy vissza jő a Nap.

Majus 31.

Ez a szam volt Bambival a kedvencunk, meg a kozos kis sketch bookunkban is helyet kapott egy erre utalo kis rajz.
Hat bizony sok minden tortent eddig.
Bennem azt hiszem a mult komoly reszei oldodtak fel. Van az e Eleven Hold szam, amiben az van, hogy "meghaltal bennem, de en is meghaltam". Hat valahogy velem is igy van most. Rengeteg dolgot kellett elfogandom ahhoz, hogy el tudjam engedni es az elengedes altal ujja tudjak szuletni.
Vajon hanyszor kell meg ezen a folyamaton atesnem, hogy rutinna valjon eme magatol erthetodo korforgas?

Junus 1.

Elmenetm egyedul kirandulni es lattam a madarakat szallni, de sajnos a szemembe sutott a nap. Ezt egy olyan dalbol, monhatni radios slagerbol szarmazik, amit en sosem hallgatnek meg, de azota, hogy egyszer egy teljes nyaron at ezt hallgattam, mert az aruhaz ahol dolgoztam ezzel es meg masik het szammal operalt a latogatok szorakoztatasara, igy megmaradt bennem nem csak a szovege, de az az elet erzes is, ahogy meg nem tudom, mennyi minden szep es csodas, felelmetes es kifejezetten ijeszto dolog var meg ram.

Junius 6.

Osszeszorul a gyomrom, amikor ezt az Esterhazy reszletet olvasom. A h a hasnyalmirigyrakra utal vagyis jobban mondva a halalra. A betegseg nevevel azonos konyveben szerepel a 2016. februar 29-ei bejegyzesnel. A kis fotelt Bambi razjolta meg oda.

Egyertelmuen nyar van. Az ovoda is kinyitott. Valami miatt ennek orulok. Es valami miatt nekem minden alberletem egy ovoda vagy egy iskola kozeleben volt eddig. Vajon sok az ilyen intezmeny, vagy en vonzom ezeket a helyeket? Regen iszonyatosan fel akartam noni, hogy szabadon elmehessek oda ahova akarok es ne fuggjek senkitol, most meg visszamennek, hogy visszacsinaljak dolgokat es jobb donteseket hozzak ezzel megemelve a jelenem minoseget. Legalabbis azt remelenem egy ilyen valtoztatastol, hogy tobbe nem hoznanank lazba az ilyen hasnyalmirigynaplos reszletek.

Közben Bambival is találkoztam. Istenem. Annyira jó volt újra látni. Ő is képzős, ennek ellenére a szanatórium vezetősége megengedte, hogy egyszerre legyünk jelen a terápiás terekben. Ebben a csodás már-már nyári időben (végre) láttam őt a megénekelt állapotában: Barbara a napsütésben.
Örommel és melegséggel töltött el, hogy jól van. Bar sose lenne ennek az aranyglóriás napoknak vége. Vagy legalább mind elutazhatnánk a telihold fényének sugarán a béke sűrűn lakott szigetére. Kissé úgy, mint a Mester es Margaritában a Mester művének a végén. (Mondjuk, ott pont Hella az egyetlen, aki hátra marad. Irronikus.)